Kultúra

Pentele a Rácz-dombbal – régi fametszeten A történelem során ritka az olyan esemény egy kis település életében, hogy néhány év alatt valódi nagyvárossá, egy térség vonzáskörzetévé, központjává váljon - a XX. században ez történt Dunapentelével.

 

A mai város területén a VI-IX. században avarok laktak. Az Öreghegy melletti faluban közel negyven fő élt, amely öt-nyolc családot jelentett. A 800-as évekre tehető elnéptelenedés után valószínűleg honfoglaló magyarok telepedtek le. Az első írásos említés – Szent Pantaleon monostorról – 1238-ból való. A közismert Pentele név 1329-ben jelenik meg Penteley birtok elnevezéssel. A falu lakossága a történelmi viszontagságok (tatárjárás, törökellenes harcok, földesúri kegyetlenkedések), valamint természeti csapások (1693-ban a sáskajárás) miatt többször elmenekült. A sok betelepítés egyike volt az 1695-ös, amikor Daróczy István ötvenhét rác családot fogadott be.

A II. József korabeli népszámláláskor a falu 267 házában 1802 lélek élt. A férfiak közül 9 nemes, 4 pap, 4 polgár, többségük zsellér vagy más földnélküli foglalkozást űző volt.

A XIX. század közepén már Dunapentelének nevezték a mezővárosi rangú települést. 1870-ben az új közigazgatási törvény alapján Dunapentele nagyközség lett. 1951-től járási jogú város, Sztálinváros névvel - tíz év múlva keresztelték át Dunaújvárosra. 

A településfejlődés meghatározó mutatója, a népesség számának alakulása terén a város szinte példátlan arányokkal büszkélkedhet: egy évszázad alatt az itt élők száma több mint tizenkétszeresére nőtt! 1880-tól lassú és egyenletes népességnövekedésnek lehetünk tanúi. Az 1940-es években – az előző évtizedekhez képest – jelentős fogyást mutat a grafikon. Ez természetesen a II. világháború eseményeinek következménye. 1944. december 6-án érték el a községet a szovjet csapatok. A következő év januárjában a németek vették birtokukba Dunapentelét - a legnagyobb veszteségeket a háborús légicsapások okozták. 

A népesség számának alakulása (1869-1970) Az igazi fordulat, a valódi demográfiai robbanás 1950-ben kezdődött, amikor egy évtized alatt a város lakossága 684,4 százalékkal növekedett. A város a következő tíz évben is az ország legdinamikusabban fejlődő települése volt, igaz, ekkor a növekedés mértéke "csak" 44,4 százalékos volt. A hatalmas változás hátterében az első ötéves terv legnagyobb magyarországi beruházása, a Dunai Vasmű felépítése áll.

Az 1921-es trianoni békekötés során, sok nagyüzem, gyár került az új országhatáron túlra. Így már a harmincas években felmerült a gondolat egy kohászati kombinát felépítéséről, Mohácson. A gyors ütemű iparosítás, valamint az 1949-50-ben bekövetkezett nemzetközi politikai változások a honvédelem fejlesztését követelték. Ehhez azonban nélkülözhetetlennek bizonyult a vas- és acéltermelés növelése. A mohácsi beruházás mellett négy perdöntő érv szólt: a Duna közelsége, az olcsó vízi szállítás miatt; a pécsi és a komlói szénbázis közelsége; mezőgazdasági jellegű térség, amely el tudja látni az új nagyvárost; a mezőgazdaság kollektivizálásával és gépesítésével átcsoportosítható munkaerő.

A mohácsi tervek azonban politikai okból meghiúsultak – pontosabban "új helyet" kerestek: Jugoszlávia közelsége miatt a Minisztertanács 1949. december 28-án a 6557/1949-es határozattal az építkezés újbóli megkezdését a Dunapentelétől délre elhelyezkedő területre rendelte el. A fent említett előnyök – a szénbányák közelségének kivételével – az új helyszínen is érvényesültek. 

Az első földmérők a pentelei fennsíkon 1950 elején az előkészítő munkák során 1200 kat. hold mezőgazdasági ingatlant sajátítottak ki – ennek egyik felén a Dunai Vasmű Nemzeti Vállalat felépítése kezdődött; a másik 600 kat. holdra a Weiner Tibor által vezetett tervezői kollektíva tervezte az új várost.